Vizenyős, sáros terepen falábra, gólyalábra álltak az emberek, hogy átlábolják a sekély patakot, tengelydagasztó sarat. A 20. század elején a gyerekek is iskolába jártak rajta. A rétközi gyerekek ősszel és tavasszal a nagy sár miatt szintén gólyalábon közlekedtek az utcákon. Baranyában a tanítás alatt 40-50 pár mankó volt nekitámasztva az iskola falának. Közlekedőeszköz és egyben játékszer volt a gyermekek számára. Agyagos talajú térségekben főként a lábbeli kímélése indokolta a faláb használatát.

Patakok, sekély folyók átgázolására felnőttek is használták. A halászok helyenként gólyalábon gázolnak a vízben, s közlekednek vele az ártéri, kiöntéses földeken is. Távolabb tekintve a Landes (Franciaország) pásztorai két méter magas gólyalábaikkal az ügető lóval is lépést tudtak tartani a bozótos, mocsaras síkságon. A szláv népeknél és a románoknál a gyalogos közlekedésnek szintén régtől használatos eszköze a gólyaláb. Erdélyi román halászok gólyalábakon gázoltak be a folyók sekély vizébe, s csaptak le szigonyukkal az arra úszó halakra.

Népünknél a falábnak több formai és méretbeni változata ismeretes. Az alföldi faláb általában csak térdig ért és a közepe táján egy-egy talptartó deszka volt az oldalára erősítve. Erre léptek rá, majd a faláb felső szárát körültekert szíjjal, zsineggel a lábszárukhoz kötözték. Felállván a falábra egy hosszú botot, póznát vettek a kezükbe, amire támaszkodhattak járás közben. Gyakorlott ember bot nélkül is tudott járni a rövid falábon. A másik típus jóval hosszabb, s nem kötözik hozzá a lábhoz, csupán ráállnak. Felső végét kezükkel fogják, vagy a hónuk alá dugják. Járás közben ehhez nem használnak botot. A hosszú faláb taposója lehet a rúd ágcsonkja, még gyakrabban mesterséges, azaz faragott vagy toldott fadarab.

A faláb kezdetleges, alkalmi változatait igen elterjedten és régtől fogva használja az emberiség. Nemcsak az ókori görögök és rómaiak, de a középkori németek és hollandok is ismerték. Egyes afrikai népek maszkos, kultikus táncainak, szertartásainak fontos kelléke. Szórványosan előfordul az európai (olasz, francia, svéd) parasztkultúrák maszkos szokásaiban is.

Egy kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.
Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam, hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta a fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan parancsolgatott:
- Gyerekek, csak csicseri! Bátran csak, ficseri!
Hárman szót is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.
- Nem szégyelled magad? - koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak szárnyra kapott a buksi.
- Messze, messze, messze? - kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.
- Erre, erre, erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.
Tízszer tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.
Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta.
Tyúkanyónak is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.
Bizony, bizony, mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!

Madárvásár - gyermekjáték
Játszhatja: 5 éves kortól 6-25 gyermek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis elefánt, "akit" Kalandorrnak hívtak.
Kiváncsi kis jószág volt, állandóan csavargott, kószált, sosem tudott nyugton maradni. Folyton messzire vágyott, ezért kapta a bölcs, öreg elefántoktól a Kalandorr nevet.
Hősünk gyakran kiszökött a végtelen szavannákra, ott töltötte az egész napját. Nagyokat trombitált. Mélyen belélegezte Afrika bódító illatát. Kergette a többi állatkölyköt. Lefröcskölte a tudálékos majmokat.
Ilyenkor lelkesen lengette az orrmányát, és nagyon boldog volt.

Ennek az idilli állapotnak azonban hamarosan vége szakadt.
Egyszer egy nyári zápor jól eláztatta a kis kék eleféntot. Megfázott szegény Kalandorr. Anyukája akárhogyan is győgyítgatta, a kis elefánt náthája nem akart elmúlni.
Szegény Kalandorr nem mehetett többé a szavannára. Csöpögő, eldugult orrmányával nem érezte már a virágok illatát. Fájós fülével nem hallotta a szél játékát. Trombitálni sem volt már kedve a sok köhögéstől.
Szomorú volt, de egy napon feltámadt benne a régi vágy: menni, menni... Valahol biztos tudják a megoldást az ő bajára. Megkérdezte legjobb barátját, Karikát, a Kakadut: ? Karika, te messzire ellátsz a majomkenyérfa tetejéről, mondd meg nekem, hol tudnak meggyógyítani!? Karika még a távcsövét is elővette, úgy kémlelte a messzeséget. ? Kalandorr, - mondta a kiselefántnak - az óceánon túl van egy hely, ahol tudnak neked segíteni. Ott él egy varázsló. Van egy varázseszköze. Ha azzal kitisztítja az orrmányodat, megszabadulsz végre a náthától. ? És hogy jutok oda? - kérdezte lelkesen a kiselefánt. ? Át kell repülnöd az óceánt. De vigyázz, mert az óceáni levegőtől nedves lesz a bőröd! Szárítkozz meg a Napocska fényében, miután partot értél. Sok szerencsét! - fűzte hozzá még búcsúzóul Karika, a kakadu.
Kalandorr, a kis kék elefánt, aki megelégelte, hogy folyton náthás, elindult hát, hogy meggyógyuljon.
Ment mendegélt, és hamarosan elérte az óceánt, egy hatalmas, végeláthatatlan víztömeget. - Karika szerint át kell repülnöm - gondolta a kiselefánt. Vajon hogyan, hiszen nem vagyok madár, szárnyam sincs - keseredett el. Hírtelen azonbam észrevett egy repülőt. Ott állt a parton, mintha csak rá várna. Gyorsan beleült. Feltette a pilótasapkát, amit benne talált, és elindította a motort. Rövidesen már az óceán felett szállt. Sűrű felhőkön át vitt az útja, közben jó mélyeket lélegzett a friss, sós levegőből.
Érezte, fokozatosan javul a náthája, végre újra érzi az illatokat.
Tíz perc múlva landolt gépével a túlparton.
Valóban nyírkos lett a bőre, ahogyan Karika megjósolta.
Gyorsan a napocska felé fordította fejét, élvezte a simogató meleget, és a ragyogó fénysugarakat.
Még jobban kezde érezni magát.
Már a füle sem fájt, újra hallotta az óceán morajlását és a szél suhogását.

Újult erővel ment tovább.
Hamarosan rátalált a varázsló házára. Illedelmesen köszöntötte. - Szép napot! Karika küldött. Kalandorr vagyok, a kis kék elefánt. Kívánságom csupán két trombitálás; ennyi: újra egészséges akarok lenni! - mondta
A varázsló barátságosan fogadta. Lefektette egy kényelmes ágyra, és varázseszközével kitisztította a kis elefánt beteg orrmányát. Közben csak annyit kért tőle, hogy jól hajtsa hátra a fejét, és ismételgesse a nevét: Kalandorr a kis kék elefánt...
Ó, hát csak ennyi volt!? Nem is fájt. - mondta Kalandorr, mikor végeztek.
Boldogan rohant haza, és másnaptól újra egészségesen kergetőzött a többi állatkölyökkel.

Itt a vége fuss el véle.

Társulatunk egyik legnevesebb tagja Abdul Huszuf Kadír, a világhírű kígyóbűvölő! Kalkuttai téli pihenése hamarosan véget ér és újra a Vaga Banda gólyalábasaival fog fellépni! Az idén még veszélyesebb csörgőkígyót hoz magával. Persze a közönségnek nincs oka aggodalomra, hiszen a fenevadat most is elbűvöli majd Abdul varázslatos muzsikája!

Élt egyszer valahol távol Indiában, fent a legmagasabb hegyek egyikén, a sűrű erdő közepében egy sakál. Egy reggel az éhség annyira csikarta a hasát, olyan hangosan, hogy már nem bírta tovább hallgatni. Elhatározta, hogy leszalad a legközelebbi városba, szerencsét próbálni.

A város kapujában négy kutya támadta meg. Hanem a mi sakál kománk sem volt ám rest: nyaka közé szedte a lábát, és úgy elinalt, hogy a négy kutya közül egy sem tudta utolérni. Menekülés közben átloholt egy festő udvarán, és beleesett egy festékes vödörbe. Ebben a vödörben tartotta a festő az indigókék színt, amivel az eget szokta festeni, merthogy főleg égboltot festett bárányfelhőkkel, ezt kívánták tőle a vevői.
Amikor a sakál nagy nehezen kikecmergett a festő kertjéből, megint csak összetalálkozott a négy kutyával, akik ezúttal rémületteljes tisztelettel tértek ki az útjából, földig hajolva, mert azt hitték, hogy a Himalája csúcsáról szállott alá a minden kutyák őse, a Kék Kutya.
Ezen a váratlan fordulaton úgy felbuzdult a sakál, hogy elhatározta, uralma alá fogja hajtani az erdőben élő állatokat.
Az erdő szélén éppen tanácskozásra gyűltek össze az állatok, volt miről vitatkozniuk éppen elég. A sakál azonban így szólt hozzájuk:
- A Himalája csúcsáról szálltam alá, hogy a királyotok legyek. Mindannyian hódoljatok nekem. Mert tudjátok meg: én vagyok a világ állatainak uralkodója.
Az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas alázatosan odakúsztak hozzája, s a sakál az oroszlánt rögtön kinevezte miniszterévé, a tigris lett az ajtónálló, a párduc őrizte az elemózsiát, a farkas pedig a küldönci tisztet töltötte be. Sakáltestvéreit pedig mindig távol tartotta magától, a színe elé egyet sem engedett.
Ezután a nagy semmittevésnek szentelte életét, mert ha az oroszlán ejtette el a vadat, ő csak elosztotta a többi állat között: a legjobb részeket természetesen megtartotta magának. Hosszú hónapok múltak így el, s tulajdonképpen sohasem derült volna ki a turpissága - talán még ma is az állatok uralkodója volna -, ha egy éjjel arra nem ébred, hogy a messzeségben valahol egy sakál üvöltözik. Félálomban, nem is tudva pontosan, hogy mit cselekszik, ő is üvöltéssel felelt a messzi szóra.
Igen ám, csakhogy az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas ebből az üvöltésből abban a percben tudta már, hogy a furcsa kék szőr csupán egy sakált takar. Üldözőbe vették hát a kék sakált, és ahogy lélekszakadva futott, a hegyről le, dombra fel, menekülése közben belepottyant egy tóba. S ha már belepottyant, bizony a kék festék egykettőre leázott róla. Szerencséjére még el tudott menekülni az erdőből, s azóta is bánatosan emlékszik vissza pünkösdi királyságára, amikor érdemtelenül bár, de egy darabig az erdők királya volt, a világ állatainak uralkodója.